Bárányos lego-társasjáték

Az meg már eléggé tűrhetetlen volt, hogy Lévi mellett nem lehet társasjátékozni, mert vagy fel akar ülni Mama ölébe, és akkor szétszedi az asztalon található játszmát, szó szerint és átvitt értelemben is, vagy Mamit rántja le magához a földre, és akkor szintén borul a program.

Úgy döntöttünk, hogy Lévit is behúzzuk a tevékenységbe, aztán vagy megszokja a szabályokat, vagy megszökik. Nos, az első alkalommal inkább ez utóbbit választotta, de mivel a báránya a távollátében is nyert, a második alkalommal inkább vele maradt.

A játék lényege, hogy mindenkinek van báránya, és gyapjút kell gyűjteni rá. A gyapjúval pedig számtalan kaland történhet a dobókocka akarata szerint, lementődhet a bárányról, és biztonságba kerülhet, csere útján másik játékoshoz juthat gazdaállattal együtt, vagy jön a farkas, és a gyapjú lezabálódik a bárányról.

Nézzétek meg, hogy játszik Lévi. A dobókockával kérésre dob, de azért a kockához egyelőre nagyon ragaszkodik, így mi Mamával gyorsan dobunk, aztán visszaadjuk neki. Néha a kocka után hajítja a bárányt is. Valamint játék közben rendszeresen béget. Nem a bárány, hanem Lévi.

Az úszásról megint

A múlt héten véget ért megint egy kurzus az úszóiskolában. Megbuktam megint, bár az oklevelemen úgy fogalmaztak, hogy ajánlják nekem, hogy legközelebb is ugyanebbe a csoportba járjak. A következőket kellett ebben a csoportban teljesíteni:

- háton lebegés - ez megvan magabiztosan,

- háton lebegés 5 mp-ig, majd a láb letétele nélkül hasra fordulás, és így is lebegés 5 mp-ig - szintén teljesítettem,

- mellúszás kar és lábtempója - ez szerintünk tudom, az oktatók szerint nem,

- valamint 5 m mellúszásban, akár a víz alatt - nincs meg, maximum 3 tempó.

A tanulságokat is levontuk. Teljesen elég lett volna 5 éves koromban elkezdeni úszni, amikortól valóban ajánlott, mert nem vagyok különösebben sellő. Nem tekintjük kidobott időnek, mert szeretem az úszóiskolát, de valószínűleg csak mostanra érett be a mozgáskultúrám erre a tevékenységre.

Ősztől egy másik úszodába járok majd úszóiskolába, megint a kezdő szintre. Az ok egyrészt az, hogy itt majd Lévi is bemehet a vízbe Mamával, amíg én oktatásban részesülök. Erre az előző úszodában nem volt lehetőség, mert minden medencében úszóiskola zajlott. A másik ok, hogy a csoportok kicsit máshogyan vannak szervezve, és azt reméljük, hogy az új környezet majd előhozza belőlem a sportolót. Afelől ugyanis nincs kétségünk, hogy jó és gyors úszó leszek, mert ugyanolyan áromvonalas vagyok, mint Papa, és ugyanúgy szoktam reszketve fázni, amikor kiszednek a medencéből, ahogyan Ő tette gyerekkorában.

Személyi adatok

Tegnap az alábbi beszélgetést sikerült összeszerelnünk Lévivel és Mamával:

Mama Lévinek: - Hogy hívnak?

Lévi: -Véévi.

Mama: - Hány éves vagy?

Lévi: - Egy.

Én: - Lévi, mondd, hogy kettő!

Lévi: - Három!

A párbeszédet reprodukáltuk is. Kétszer.

A meglepetés...

... nem egy új Salamon gyerek. Hanem egy új óvoda. A múlt héten hívott fel minket a Vittra, hogy én, Salamon Áron Leon helyet kaphatok náluk az óvodában, ha mindenki úgy akarja. Márpedig ők éppen úgy akarták, Mami pedig a biztonság kedvéért még kétszer elismételtette velük, mert erre aztán tényleg nem számítottunk már ebben az életünkben.

Nagyjából 2 perc gondolkodás után el is fogadtuk a helyet, habár ez nekem már a harmadik óvodám lesz. Lássuk az okokat. Nagyon szeretjük a mostani óvodámat, de mivel Lévi ide fog járni a házunktól két sarokra elterülő Kadetten oviba, az én ex-óvodám meg 3 megállónyira van, így reggelente kétfelé kellene indulnunk. Délután pedig Mama vagy Papa a munkahelyről hazafelé először begyűjtené Lévit, mert ő nyilván még szeretne kevesebb időt tölteni az óvodában, aztán a buszra visszaszállva felszedne engem, aki viszont még szívesen maradna tovább a barátaival. Nos, ezt a tervet már egy ideje emésztgettük, de sehogyan sem bírt jól hangzani. És ekkor érkezett számomra a felajánlás a Vittrától.

Így a következő évben Lévi a Kadettenbe fog járni, én pedig a Vittrába. A két épület 35 lépésnyire van egymástól, a kerítésünk pedig közös, úgyhogy napközben járhatunk egymáshoz beszélőre. Azután 2012 augusztusától megyek az Alfaskolanba, ami már közvetlenül a házunk mellett van. Ha addig odébb nem költözünk néhány méterrel.

További érdekesség, hogy az én mostani csoporttársam, Hampus anyukája lesz Lévi egyik óvónénije. Valamint, hogy Maminak új állása lesz augusztus közepétől, napi 6 órában, így most már nem Papa munkáját fogja ellopkodni.

A hányásról...

... meg az jutott eszembe, hogy mi ugyan nem vagyunk sűrűn hányós gyerekek, de ha mégis rászánjuk magunkat, akkor emlékezetesen tesszük. Biztosan megvan még Nektek, amikor másfél évesen belehánytam Papa szájába.

Hányásban Lévi nem ennyire céltudatos, de azért megvannak neki is a maga preferenciái. Itt Stockholmban leginkább étteremben szeret hányni. Teszi mindezt sültkrumpli, vagy glutén adagolás után. Előbbitől azért, mert nincs neki még rágófoga. Utóbbitól meg az allergiája miatt, és mert mi szót fogadunk az orvosoknak, akik azt javasolják, hogy három havonta hajtsunk végre Lévin gluténpróbát. Ha hányás előtt Papa is a közelben van, akkor mindenképpen az Ő tányérját választja célállomásnak. Ha Papa nincs éppen velünk, akkor engem szokott lehányni. Mamit nem szükséges lehánynia egyáltalán, enélkül is pont úgy reagál, mint a lehányt rokon, megdermed a sokktól.

Amikor pedig Budapesten vagyunk, Nagyinál és Fincinél szoktunk lakni. Nagyi nagyon szereti, ha rend és tisztaság van, mi ezt igyekszünk minden erőnkkel felszámolni. Ezért, amikor távozásra kerül sor, az ajtóban összetalálkozunk Erzsivel, aki a takarítóbrigád. Ő úgy kitakarít, hogy DNS nyom sem marad utánunk, nemhogy ujjlenyomat az ablaküvegen. Az én kisöcsém Budapesten ezt a miliőt találja eléggé vonzónak arra, hogy még a falat is összehányja. Mama mindig észleli az előjátékot, és fel is kínálja a lénynek önként a dekoltázsát az esemény lebonyolítására, de a fal mindig rosszul jár így is.

Egyszer majd megpróbáljuk felvenni videóra, hogy vizualizálni tudjátok Ti is. Addig meg nézzetek inkább fotókat, nemsokára visszatérek meglepő hírekkel.

A fociedzésről

Véget ért a héten a 2006-ban született fiúknak felajánlott próba fociedzés sorozat. Roppant tanulságos volt. Nagyjából 200 darab 5 éves fiú gyűlt össze alkalmanként a pályán. 12-es csoportokra osztottak minket, és 16 éves focista palánták tartották nekünk az edzést. Minden jól is ment, amíg pontosan megadott küldetéseket kellett végrehajtanunk egyenként a labdával. Azután kaptunk színes mellényeket, és két csapatot alkotva focimeccset kellett játszanunk.

A meccset nem úgy játszuk, hogy stratégiát építünk, és van hátvéd, meg csatár, hanem 12 fiú fut egy irányba a labda után tömegbe verődve. Néhány másodperc után valaki belerúg a labdába, akkor mindenki hirtelen irányt vált, és megint futunk együtt az elgurult labda után. Az edzők közben kiabálnak nekünk, hogy "Küzdjél! Küzdjél!", és a többség szót is fogad.

Én a fejemet hátravetve futok a hátsó sorban, mert ezt a céltalan szaladgálást nagyon unom. Aztán meglátok valamit a műfűben, és lehajolok, hogy megtekintsem közelebbről, amit találtam. Mama ekkor visít be a pálya széléről, hogy "Áronka, fociedzés van!", és akkor én rájövök, hogy hol is vagyok, és futok megint a többiek után. Találok magamnak egy hasonlóan motivált csapattársat rohanás közben, megszólítom, és akkor mindketten megállunk, hogy kicsit beszélhessek hozzá. Mama akkor hangosan tapsikol, hogy visszatereljen a tömegbe.

Megint futunk, amikor a labda valamiért elém gurul. Ezen annyira meglepődöm, hogy a kezeimet felemelve azonnal megadom magam, szoborrá dermedek, és reménykedem, hogy senki sem fog belémcsapódni, amíg fennáll a veszély, hogy én és a labda egy időben és egy helyen tartózkodunk. Miután sikeresen megúszom az ügyet, Mamira mosolygok, és feltartott hüvelykujjal jelzem, hogy minden rendben, jól mennek a dolgok. Mami viszonozza a jelzést, de a másik kezét a szája előtt tartja, és kicsit rázkódik, ezért odamegyek hozzá, és megkérdezem: "Hányni fogsz?"

Mami mégsem akar hányni, úgyhogy megint futok egy kicsit a többiekkel, de aztán pár másodperc múlva megszületik a gondolat, hogy futás helyett akár kipróbálhatnám, hogy milyen fejen állni a műfűben, és hozzá is kezdek a mutatványhoz.

Nos, ősszel nem folytatom az edzést, mert kipróbáltuk, de kicsit sem nekem való egyelőre sem a labda, sem a csapatsport. Mamival is kipróbáltam, hogy csak kicsit rugdossuk egymásnak a labdát, de először hosszan beszéltem arról, hogy hogyan fogok a labdába rúgni, de aztán már nem rúgtam bele, mert elvesztettem az érdeklődésemet. Viszont a karrierlehetőségek száma eggyel nőtt, ráírtuk a listára, hogy "statiszta".

És akkor fotók:

Óriásbuborékkal a Tom Tits Experioment-ben, ami olyasmi, mint Budapesten a csodák palotája:

Ez lesz Lévi fotója az óvodában a szekrényén:

Lévi valamint a háttérben jómagam elmosódva:

Születés közbeni műanyag magzattal ugyanott:

Lévi gumigatyában: