Véget ért a héten a 2006-ban született fiúknak felajánlott próba fociedzés sorozat. Roppant tanulságos volt. Nagyjából 200 darab 5 éves fiú gyűlt össze alkalmanként a pályán. 12-es csoportokra osztottak minket, és 16 éves focista palánták tartották nekünk az edzést. Minden jól is ment, amíg pontosan megadott küldetéseket kellett végrehajtanunk egyenként a labdával. Azután kaptunk színes mellényeket, és két csapatot alkotva focimeccset kellett játszanunk.
A meccset nem úgy játszuk, hogy stratégiát építünk, és van hátvéd, meg csatár, hanem 12 fiú fut egy irányba a labda után tömegbe verődve. Néhány másodperc után valaki belerúg a labdába, akkor mindenki hirtelen irányt vált, és megint futunk együtt az elgurult labda után. Az edzők közben kiabálnak nekünk, hogy "Küzdjél! Küzdjél!", és a többség szót is fogad.
Én a fejemet hátravetve futok a hátsó sorban, mert ezt a céltalan szaladgálást nagyon unom. Aztán meglátok valamit a műfűben, és lehajolok, hogy megtekintsem közelebbről, amit találtam. Mama ekkor visít be a pálya széléről, hogy "Áronka, fociedzés van!", és akkor én rájövök, hogy hol is vagyok, és futok megint a többiek után. Találok magamnak egy hasonlóan motivált csapattársat rohanás közben, megszólítom, és akkor mindketten megállunk, hogy kicsit beszélhessek hozzá. Mama akkor hangosan tapsikol, hogy visszatereljen a tömegbe.
Megint futunk, amikor a labda valamiért elém gurul. Ezen annyira meglepődöm, hogy a kezeimet felemelve azonnal megadom magam, szoborrá dermedek, és reménykedem, hogy senki sem fog belémcsapódni, amíg fennáll a veszély, hogy én és a labda egy időben és egy helyen tartózkodunk. Miután sikeresen megúszom az ügyet, Mamira mosolygok, és feltartott hüvelykujjal jelzem, hogy minden rendben, jól mennek a dolgok. Mami viszonozza a jelzést, de a másik kezét a szája előtt tartja, és kicsit rázkódik, ezért odamegyek hozzá, és megkérdezem: "Hányni fogsz?"
Mami mégsem akar hányni, úgyhogy megint futok egy kicsit a többiekkel, de aztán pár másodperc múlva megszületik a gondolat, hogy futás helyett akár kipróbálhatnám, hogy milyen fejen állni a műfűben, és hozzá is kezdek a mutatványhoz.
Nos, ősszel nem folytatom az edzést, mert kipróbáltuk, de kicsit sem nekem való egyelőre sem a labda, sem a csapatsport. Mamival is kipróbáltam, hogy csak kicsit rugdossuk egymásnak a labdát, de először hosszan beszéltem arról, hogy hogyan fogok a labdába rúgni, de aztán már nem rúgtam bele, mert elvesztettem az érdeklődésemet. Viszont a karrierlehetőségek száma eggyel nőtt, ráírtuk a listára, hogy "statiszta".
És akkor fotók:
Óriásbuborékkal a Tom Tits Experioment-ben, ami olyasmi, mint Budapesten a csodák palotája:
Ez lesz Lévi fotója az óvodában a szekrényén:
Lévi valamint a háttérben jómagam elmosódva:
Születés közbeni műanyag magzattal ugyanott:
Lévi gumigatyában:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése